I also had a go at Inktober today (only 8 days late uhhh). Don't think big, these are tiny, deliberately rushed drawings but at least I feel included in something fun 

I was so anxious and angry these last few days that I might have never been when it comes to anything relating to work. How about taking on a woman's worst part of her job for no pay at all because she asked nicely? How about all of this is settled just between her and your boss, you clearly having no say in whether you will actually do this favour or not? Not just for one day: throughout the entire winter, every day! How about making literally half of this woman's pay yet getting no compensiations for anything you've ever done for these two shits?

So yeah, my head could actually explode. People around you love to consider you less of a human with no dignity or desire if you're relatively poor, and very poor compared to them. 

Oh and how about getting 14 days off the entire year? Yeaaaaah.. On a less heated but still just as dark subject matter, I've been constantly thinking about death. 

I know we all deal with the inevitable prospect of our eventual demise, but I've been thinking through my life, and I have this faint memory of my childhood 

when I had this unshakeable, gloomy feeling of utter uncanny that overshadowed me and everything else around me. I've come from a dark, empty space, I just got out of there for a little while but I'm bound to get back eventually - this is how I felt as a little child. Now I wonder could it be that that's the actual truth?

All of this was basically triggered by an article online I've stumbled upon: in it a man describes actually being dead (he genuially flatlined) as a long nap where you feel like time passes much slower than usual. No consiousness, no anything. Blank. Makes not only life meaningless but also it makes everyone and all of our effort meaningless. If you really think about it, does this mean that he actually stopped existing for a few minutes then came back to existing a little more?

How come the same person came back?

Does that mean that he didn't actually stop existing simply lost his self awareness? Because, when you die shouldn't you really stop being you for forever with no chance of reviving the same person that died?

Or is it really just all our brains, and granted it remains intact storing the same memories as before death when the body revives the same personaility is to be found attached to the same body? Is the body the personality as well? Am I really just my brain? Are we really just our bodies? I don't want us to be just our bodies but it seems to be the only logical explanation. It's the only thing that could properly explain this gentleman's experience.

With this, it is also questionable whether dying at a youg age is really so tragic or not. For an eternity you didn't exist - then you existed for a riny little while - and you stop existing for forever, for eternity. With proportions so extreme, does 4 years or 400 years even makes sense? In contrast to that infinity we would be still laughable if we could live for a century even. And it's all for null: once you're dead everything is deleted. You are really a blank painting that 

should have never been painted as the canvas will be burned after your time is up, so what was the point to paint you? Why do we even live? So that we can 

spend this time knowing soon we will be deleted? To be given just enough time to comprehend what it means "not to be"?

I don't blame anyone who believes in God, Heaven and Hell or Reincarnation: the truth seems to be unbearably insulting and cruel. So what if some people believe  in the magic man in the sky or endless lives? At the end of the day we will all face the same, unbelievably harsh and cold reality. Isn't it better if at least some of us go into it all naively thinking the demise of their bodies won't mean it's the end of their minds/souls/spirits/conciousness?

So, yeah, this is the sort of weak mental gymnastics crap I'm torturing myself when cycling back home after a long, ungrateful day surrounded by long-faced, ungrateful people.

Camouflage - How do you feel?

(Relocated, 2006)

How do you feel
My old friend
Touching the Universe?

What do you see
When you travel
Back on floating steel?

How do you feel
My old friend
Lost in the atmosphere?

What does it mean
To be seen
As just a silver stream?

Rimbaud has shaped my mind unlike any other person - dead or alive -, and the older I get the more I feel like I can understand and emphatise with his musings and thoughts. 

And, as of late, fears.

The young Rimbaud was fond of modernity ('One must be absolutely modern!'), praised innovation and the advancement of science. The older Rimbaud, his clothes dirtied by the sand of time and torn by foreign, merciless winds of being an invalid, however, found himself to be afraid of times to come. The inventions, telephones, images, the first signs of the later coming Information Age (our age!) made him denounce the enthusiastic bohemian youth he once was. 

And truly - where does it all lead?

Where are we heading?

The direction seems to be going towards a no-art, no-culture, no-identity route, where everything belongs to everyone, and where no one is really anyone. The cultures we have built up, the diversity of the world is to come crashing down to give place to a world-society (instead of separate societies), as savage and useless they might be, and it has to do so - to serve them with the kind of emptiness such society can only fit into.

This world-society won't understand art or tradition - and we can already see the first movements to that horrible tragedy. Entertainers are winning "art" awards, rear-shaking is the new political manifesto, baby tonight tonight is the new national anthem. Our past, now completely failing to be understood by this new generation of degenerates is losing all of its meaningfullness. 

A society without a past has no future, however.

The borders will vanish, the countless litres of blood of our sweet forefathers who fought until their last breath for those borders will go down the drain with all the values they have taught us, so we can give place to the mindless mob, the motherless, idiotic lot of them all. Look at France. Just look.

I don't know how 2070 (or so) will look like, but 3070 will be a year we will thank the heavens not have to look at.

(igen, tudom hogy eredetileg 'for', irodalombuzi vagyok elvégre)

Azt hiszem én az a fajta ketrecbe zárt madár vagyok, aki akkor énekel a leghosszabban és a legszebben, ha a ketrec szoros és majdhogynem biztonság érzetet kelt a bebörtönzöttében. Az utóbbi két évben szenvedtem minden egyes bejegyzésemmel. Általában sikerült magamból kipréselni valamilyen prezentálható hosszúságú ömlengést, de a hangnemem változott, és már nincs benne meg az a fajta összetéveszthetetlen élvezet amit az írás adott. Ugyan így jártak a művészibb irányokba haladó lírai megmozdulásaim is. Valahogy minden, amit tizennyolc éves koromig csináltam félbemaradt - mindig bele-bele futok egy vázlatba, egy félig megírt valamibe, egy projektbe, ami iránt a mai napig is érdeklődöm és izgatott vagyok amint beleolvasok az azóta is WIP dokumentumba. Amikor már olyan három hónapja dolgoztam ugyan azon a helyen - és akkor még úgy tűnt véglegesen maradok - ismét megszólalt a múzsa, egy teljes vázlatot írtam egy könyvhöz, beindult a gépezet, úgy éreztem magam, mint akkor; aztán kiderült hogy a munka keresős borzalom ismét kezdődik elölről, az állásom oda, és azóta sem nyúltam megint semmihez - nehéz ezt kimondani, de ennek lassan már egy éve.

Elképesztően hiányzik az iskola. Hiányzik legfőképpen az egyetem - a belváros a megfáradt barnáival és zugos rom kocsmáival ahova betértünk naponta bohémkodni, művészetről beszélni, és ahogy lassan ereszkedett a nap árnyéka a mélyen bújt kis ablakok rései mögött a horizonton, úgy éreztem én egyre inkább mennyire életben tudok lenni. Éreztem a testem minden megfáradt és nyomorodott, betegségekkel tűzdelt kis sejtemben hova tartozom, mi az a közeg ahol úgy érzem nem vagyok senki, amit értek, amiben - te jó ég, pedig de! - még magabiztos is vagyok. Aminek a  sok ezer színe és inspirált, feltüzelt kavalkádja pontosan illeszkedik mindenhez, ami idebent dübörög, amiben nem jó volt élni, hanem ami velem élt és lélegzett. Ahogy minden nap a reggel megfürdetett a fiatalságban, mélyre szívtam a levegőt nyáron és a gyűlölt télen is, ahogy délután kamaszként nevettem a torkomon keresztül a két óra hosszú előadásoktól megfáradtan, és ahogy leszállt az éj fiatal felnőtt voltam, mint mindenki más, aki nem kétségbeeséssel és kiábrándulással gondolt bele a két éven túlra.

Hogy menjek én ide vissza, haza?

"He who fights with monsters should look to it that he himself does not become a monster. And when you gaze long into an abyss the abyss also gazes into you."

Észre kellett volna vennem, hogy már több hónapja van egy visszatérő, apró kis motívum az életemben, ez pedig nevén nevezve Nietzsche egy gondolata, idézve fentebb. Leginkább a második mondatról van szó; már azóta fel-fel bukkant az életemben, hogy a Rendőrségen dolgoztam. Őszintén szólva: nem foglalkoztam vele túlzottan. Az első pillanattól fogva magával ragadott, ez tény. Elgondolkodtam rajta, finoman végigsimogattam a mondat minden jelentéstartalmát amivel fel tudtam ruházni, de aztán eldobtam, mint szép, de számomra irreleváns kis szemetet.

No, fiam.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy bizony nem véletlenül került elém egyfolytában az idézet, sőt! Az ÁK-ben Nietzsche neve már évek óta több helyen (vagy három-négy oldalon, egymástól teljesen eltérő időpontokban) fel van firkantva, hogy utána akarok majd nézni. Így visszagondolva nem tudom, végül is ha belemélyedtem volna előtte... hogy megtörténik bármi is az életemben amire az idézet vonatkozik... változtak volna a dolgok körülöttem mostanság?

Azt hiszem tényleg vannak olyan dolgok, amiket át kell élni, látni kell, hagyni kell megtörténni ahhoz, hogy értsük. Ahogy már jó ideje bámulunk a feneketlen sötétségbe, a világ minden rémületével, lassan de biztosan tudatosuljon bennünk, hogy a sötétség egy borzalmas, tudatos lény, és míg mi a szemünket legeltettük rémálomból szökött borzalmas tájain, az az időt ellenünk használva belénk bámult. Mozdulatlanul, a testünkhöz tapadva, bámul és bámul. Mi meg, hosszú órák után leszünk csak figyelmesek rá, hogy a táj változott egy kicsit, valami nem egészen olyan mint előtte, valami torzítja a képet, valami nem oda való. S akkor döbbenünk rá hogy a szörny arca ott liheg a képünkbe, és a koponyájának üres szemgödrén át bámulunk fel a semmibe. A semmi meg belénk.

Túlságosan is beletemetkeztem egy bizonyos témakörbe, amiről pedig éreztem, hogy nekem nem lesz könnyű falat. Tudtam, hogy csak dühít, maga a ténye dühít, a tehetetlenségem még inkább, és az, hogy ennek a féktelen haragnak lesz alanya is. Nem egy konkrét személyre kell gondolni, hanem tömegekre. Előítéletekre.

Furcsa, hogyan is gondoltam magamról, mennyire nem vagyok hajlamos ilyenekre. Gyűlöletre, meg ítélkezésre egész népcsoportok felett. Vagy talán nem is az, hanem a bizonyossága a feltételezésnek az, ami igazán meglepő. Bár azt hiszem a bizonyosság némileg indokolt: csupán pár hétre bámult belém a végtelen sötétség, elég is volt, köszönöm. Mentes vagyok évek hosszú önismereti kalandtúrájától a saját lelkembe, ahol majd vadregényes tájakról adok tudósítást itt meg ott, és olvasóközönséget remélve borzongok az ott láttakon, csak hogy később tudatosuljon, hogy ezek a tájak tényleg az én lelkem tájai, és senkit nem érdekel az enyém: mindenkinek ott van a sajátja. Mentes vagyok tőle, mert már rég elkezdtem járni az utat, minden lépése fáj, a következő mindig sokkal jobban mint az azt megelőző, na de életemben először végre javát látom.

Hogy hol van az utunk vége, vagy legalább is egy kis pihenő egy békés, apró kis tisztáson ebben a hord világban, ahol a vihar a mennydörgések végtelen egymásutánjában dühöng minden egyes kis sérelemért, nem tudom. De az az igazság, hogy már nem is érdekel.  Valahogy... a mennyország olyan unalmasnak hangzik. Hát hol van ott a dráma, kérem? A mi drámánk, mi más?! 

(Illetve dolgozom egy teljesen megbízható zenelejátszót produkálni, mert pfft, ezek a netesek... vagy a zene, vagy maga az oldal tűnik el előbb-utóbb).

UPDATE: A Fantasy Sekai sikeresen szert tett egy normális, saját lejátszóra.  A zenét magát továbbra is kívülről linkelem, míg egy megbízható hostot nem találok (mint hogy a freeblog megszűnt, az atw meg nem enged külső felhazsnálást. Mindkettő egy kalap anyádpötse a szememben ezentúl).

A dal maga Robbie Williams - Love Supreme-je, egy nagy kedvencem, ez itt épp a francia verzió.

Robbie Williams - L'amour Supreme

Oh! Tout semble avoir été perdu
Pas un seul coeur solitaire
Tous ont déserté les rues
Et si les plus belles sont déjà prises
Si les plus beaux sont comme ils disent
Que deviens-tu?

Oh tu prends la pause devant ta glace
Pour un nouvel inventaire
Avant d'y perdre la face
Tu veux crier au secours
Revoir la lueur du jour
Aimer encore
Aimer plus fort

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il, pour survivre ici bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

Oh ! Sais tu au moins ce que tu veux ?
Est-ce la peur d'être seul
Qui t'empêche de jouer franc-jeu ?
Entre l'amour et le plaisir
Quel est vraiment ton désir ?
Tu dois choisir

Oh! Oublie toutes ces choses de la vie
Qui reviennent de torturer
Le grand vide de tes nuits
Prends un ticket pour ailleurs
Sans te priver du bonheur
D'aimer encore (aimer encore)
D'aimer plus fort (aimer plus fort)

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il pour survivre ici-bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

I spy with my little eye
something beginning with (ah)
Got my back up
And now she's screaming
so I've got to turn the track up
Sit back and watch the royalties stack up
I know this girl she likes to switch teams
and I'm a fiend but I'm living
For a love supreme

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il pour survivre ici-bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

Donne le meilleur de toi-même
Viens vivre un amour suprême
Tout le monde a besoin d'amour
Donne le meilleur de toi-même
Viens vivre un amour suprême
Tout le monde a besoin d'amour

(Utassy József: Az én keresztem)

Nem írok már évek óta aktívan. Fordítgatok itt-ott, de az az igazi írás már régóta nem szerepel nálam napirenden. És érezhető a hatása. Sőt, igazából minden napomat valahogy befolyásolja.

Valahogy mintha elvesztettem volna ezzel a hosszú szünettel valamit, ami a legrosszabb napjaimat is valamennyire jobbá tette. Imádtam a szavakkal játszani - így vagy úgy -, körmölni vég nélkül az épp eszembe jutó árnyalt utalásokat, vagy személyes bejegyzés vagy  kitalált történet formájában. Nagyon ritkán olvastam csak vissza mitn sikerült a világra szabadítani így, de nem is ez volt a lényeg. Voltak dolgok, amiket közkincsé kellett erőszakolnom ahhoz, hogy jobban érezhessem magam, abraszt gonmdolatoknak katonás szigorban konkrt gondolatokká és érzésekké kellett dsorakozniuk, hogy érezzem: a nagyszobában bujkáló szörnyetegem feje felett kigyulladt a lámpa, s nem csupán láthatóvá vált, de neve is lett amit csúfolhatok eztán. Ó igen, önző módon imádtam - imádok - írni. De már évek óta nem csinálok ilyet, és úgy érzem magam mint az az Arthur Rimbaud, aki évekkel azután hogy sértődött gyerekként faképnél hagyta a 19-ik század francia irodalmát kiéhezetten veti magát a "beszámolókra" Afrikáról, hogy végre kiélhesse az írásban a felgyülemlett töltetett, mégha ez azt is jelenti hogy hamar rájönnek, hogy az a fantasztikus világ amit ler nyilván kitaláció. Csak írni lehessen. Az én Saison en Enfrer-em nagyjából akkor ért be engem mikor őt is nyakon csípte. Milyen fájdalmas szorítása ez a kétségbeesésnek! Úgy marjolja a nyakadat, hogy csak annyit tudsz magadnak fulldokolva nyögni, hogy  "nincs ihletem", és mész a világba ezerfelé és úgy teszel mintha se te, se senki más nem látná hogy még mindig nem kapsz levegőt és két kar szorítja el a nyakadat. Micsoda komédia ez. Az az egész "nincs ihletem" halandzsa amúgy persze kamu, méghozzá a legszánalmasabb fajtából. Egyszerűen csak lenyeled mint torkos gazdag a mignont mindenféle ízlelés helyett - le is csúszott a torkodon anélkül, hogy érezted volna az ízét. Hát így ítni aztán tényleg nem lehet, ahol pedig az íz as lényeg, legalább is ha a (botzalmas) hasonlatnál maradunk. 

Olyan ez, mintha egy nagy várat emeltem volna magam és az elmém közé, kizárva azt. A váram szürke és semmitmondó, de annál nagyobb méretben és zordságában. Az ablakok korhadó deszkákkal eltorlaszolva és lezárva, a kapu sosem létezett, én meg odabent valahol mélyen ebben a satnya épületben, ahol mondjuk a börtön vagy a hullaház lenne amúgy, na ott kuporgok én a világ minden kedvetlenségével. Néha kijövök a virgátalan, büdös földű tetőkertbe, kivicsorgok a falon túli világra - az elmémre, az alkotáshoz való kedvemre - és megmondom neki amit meg kell, hogy fájdalmat okozol mert igaz vagy, és valahogy az utóbbi pár évben egyszerűen  hajszálon egyensúlyozom az életben, mindig lefelé nézve, és látva a saját jövőmet, ahogy lent fekszem vérbe fagyva a földön többszáz méter mélyen. És ez mennyire nem tetszik. De meg amúgy is, nincs nekem már ilyenekre időm, dolgozom. Komolyan ember vagyok. Gyerekes? Ugyan! Cseppet sem. Nem én vagyok az, akit mindenhol kisgyerekként kezelnek, mert amúgy az is. Micsoda feltételezés. Komoly ember vagyok én itt kéremszépen, kurva komoly. Nincs itt nekem időm álmokra meg fantáziálgatásra, bár minden nap ezzel vagyok elfoglalva, olyannyira hogy néha összekeverem a valóságot és az álmokat, de én ugyan nem. Amúgy. Leírni őket meg végképp megcsúfolása lenne annak, milyen nagoyn komoly és felnőtt vagyok én. Persze, felnőtt. Aki még a mai napig is úgy hivatkozik magában a kollégákra, hogy "a felnőttek". Kétszínű? Ugyan, micsoda rágalmak. Nyilván a magam művészete az, ami elvág a valóság teljes mértékű megélésében, és nem annak a tagadása.