(igen, tudom hogy eredetileg 'for', irodalombuzi vagyok elvégre)

Azt hiszem én az a fajta ketrecbe zárt madár vagyok, aki akkor énekel a leghosszabban és a legszebben, ha a ketrec szoros és majdhogynem biztonság érzetet kelt a bebörtönzöttében. Az utóbbi két évben szenvedtem minden egyes bejegyzésemmel. Általában sikerült magamból kipréselni valamilyen prezentálható hosszúságú ömlengést, de a hangnemem változott, és már nincs benne meg az a fajta összetéveszthetetlen élvezet amit az írás adott. Ugyan így jártak a művészibb irányokba haladó lírai megmozdulásaim is. Valahogy minden, amit tizennyolc éves koromig csináltam félbemaradt - mindig bele-bele futok egy vázlatba, egy félig megírt valamibe, egy projektbe, ami iránt a mai napig is érdeklődöm és izgatott vagyok amint beleolvasok az azóta is WIP dokumentumba. Amikor már olyan három hónapja dolgoztam ugyan azon a helyen - és akkor még úgy tűnt véglegesen maradok - ismét megszólalt a múzsa, egy teljes vázlatot írtam egy könyvhöz, beindult a gépezet, úgy éreztem magam, mint akkor; aztán kiderült hogy a munka keresős borzalom ismét kezdődik elölről, az állásom oda, és azóta sem nyúltam megint semmihez - nehéz ezt kimondani, de ennek lassan már egy éve.

Elképesztően hiányzik az iskola. Hiányzik legfőképpen az egyetem - a belváros a megfáradt barnáival és zugos rom kocsmáival ahova betértünk naponta bohémkodni, művészetről beszélni, és ahogy lassan ereszkedett a nap árnyéka a mélyen bújt kis ablakok rései mögött a horizonton, úgy éreztem én egyre inkább mennyire életben tudok lenni. Éreztem a testem minden megfáradt és nyomorodott, betegségekkel tűzdelt kis sejtemben hova tartozom, mi az a közeg ahol úgy érzem nem vagyok senki, amit értek, amiben - te jó ég, pedig de! - még magabiztos is vagyok. Aminek a  sok ezer színe és inspirált, feltüzelt kavalkádja pontosan illeszkedik mindenhez, ami idebent dübörög, amiben nem jó volt élni, hanem ami velem élt és lélegzett. Ahogy minden nap a reggel megfürdetett a fiatalságban, mélyre szívtam a levegőt nyáron és a gyűlölt télen is, ahogy délután kamaszként nevettem a torkomon keresztül a két óra hosszú előadásoktól megfáradtan, és ahogy leszállt az éj fiatal felnőtt voltam, mint mindenki más, aki nem kétségbeeséssel és kiábrándulással gondolt bele a két éven túlra.

Hogy menjek én ide vissza, haza?