A régi-régi, elfeledett 1001-esem, 2012. december 23. Nem nagy szám, minden tekintetben gyengus, de meg akart születni, hát íme.

Moon

Hajnali négy körül járhatott. Az eget kiömlött tintaként borította be a csillagtalan mélykék ég, a végtelenségig terpeszkedve a rezzenéstelen égbolton. A buszmegálló üres volt és fénytelen, leszámítva azt a kis lámpafényt, amit a túlórában dolgozó apró trafik ablakán át szurodött ki. A hosszú, végeláthatatlan utca úgy tetszett, mintha a világ végéig futna, s csak a mellette sötétellő erdő lenne társa. Nem volt ijesztő, de felemelő sem, csak üres és veszélyesen szabad. Paul hátradőlt a székében. Az utolsó vevő délután négy órakkor volt, azóta senki nem közelítette meg a kis boltot. Sehol senki. Mintha a világon soha nem is lett volna senki. A buszok már csak óránként jöttek, de azok is javarészt üresen és sokszor meg sem álltak már a megállóban. Nyomasztó. Az alatt az egy óra alatt Paul teljesen úgy érezte mintha a világon soha nem is született volna ember, s ő maga is csak egy rossz lidércnyomás, bezárva ebbe a kis bódéba. Így morfondírozott, mikor egyszer csak felnézve egy fiatal fiút látott a trafikja előtt állni. Mikor jött ide? Néma csend volt, Paul hallotta volna a gyereket közelíteni! Pedig mégis, a fiú ott állt előtte és nagyon is valódi volt. A fejét lehajtotta, az arcába belelógtak a fekete tincsei, a fény játékának köszönhetően pedig az egész alakja sötétkékes árnyalatot öltött. A ruhája szürke vagy fekete - Paul nem figyelte meg annyira. Semmi érdekes nem volt a ruházatán, talán csak a sok kis arany színű gomb az ingjén ami megtörte a sötét színvilágát az egész öltözékének. A fiú hangja halkan, óvatosan törte át az éjszaka csendjét, fejét még mindig lehajtva.
- Egy doboz Moont szeretnék kérni, és egy öngyújtót.

Paul lassan összeszedte magát és szidta saját gyermekes ijedtségét. Csak egy ostoba kölyök, a világ minden műfájdalmával, aki valószínűleg egy film főszereplőjének érzi magát és elfelejti mi az a tisztelet. Megköszörülte a torkát.

- Tizennyolc éven aluliakat nem szolgálok ki. - Igen, így kell ezt. Egy kis nyomatékos hangnem, és a gyerek észreveszi magát. Nem mintha kamerák figyelnék a bódét - Paul néha félt is mikor részeg csavargók tévedtek boltja felé - na de a szabály az szabály.

- Kérem.

Hát mit nem ért az elutasításon?! Paul maradék önbecsülését érezte fenyegetve. Megismételte a válaszát, és a nyomatékosság kedvéért behúzta a kiadófülke kis üvegajtaját. Váratlan dolog történt.

A fiú hirtelen - fejét még mindig lehajtva - teljes erejével belecsapott a kis üvegajtóba. Az ripityára tört, és a sok kis üvegszilánk a kis asztalkára és Paul ölébe hullt. A fiú keze néhány helyen vérezni kezdett, de az nem mozdította azt. Továbbra is ökölbe szorítva tartotta centiméterekre Paul hasától, mit sem törődve a szilánkokkal és a vérrel. Pár másodperc néma mozdulatlanság kövekezett, mialatt Paul megesküdött magának, hogy megerősíti a biztonsági rendszert a bolton, vagy talán bezárja a boltot, és hogy fém ajtót szerel fel a nevetséges üveg helyett. Gondolataiból a fiú ébresztette fel ismét - lassan felfelé fordította összezárt öklét, és kitárta az ujjait.

- Egy doboz Moont szeretnék kérni, és egy öngyújtót.

Paul türelme végén járt. Idegesen kapkodta a tekintetét a kihalt utcán, hátha valaki erre jár, és mondjuk hívja a rendőrséget, vagy csak rászól a kölyökre, vagy... akár ki is szolgálhatná, és akkor - az üvegesnek fizetendő borsós összegtől eltekintve - probléma nélkül vészelhetné át az éjszakát.

- Kérem.

Rendben. Nyugalom. Ha valamit akarna, már megtette volna, igaz? Szétcseszte az üveget, de ettől eltekintve nyugodtan tűnik... nyugodtan! Most okozott egy komoly kárt a bolton! A férfi remegő kézzel leemelt egy dobozz Moon cigarettát a polcról, egy kéket - a fiú nem mondta milyet akar, ez meg az a középút erősségű, nemde? A kiadó melett sorakozó öngyújtókból felkapta az elsőt, ami a keze ügyébe akadt, egy fekete, az átlagosnál vékonyabb darabot, és olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tellett tőle a gyerek kezébe nyomta őket. Az lassan visszahúzta a karját maga mellé, és letette a kapott tárgyakat a felé eső asztalkára, és benyúlt a zsebébe. Paul növekvő döbbenttel figyelte, ahogy a világ minden nyugalmával veszi elő a pénztárcáját. A fiú megszólalt.

- Ma temették a bátyámat.

Remek, tehát ettől lett selejtes. Jó, de ehhez neki, Paulnak, mi köze volt? Ez nem mentség semmire, nem?

- Barna haja volt, és jázmin illata. Sokat énekelt mielőtt elaludtunk. Volt egy barna kötött pulóvere, és  sosem tudott megtanulni fütyülni. Bastaiannak hívták.

A fiú felé nyújtott egy papírpénzt, miközben beszélt. Továbbra sem nézett fel. Paul átvette tőle, és növekvő félelemmel a szívében a visszajárót számolgatta. Volt egy olyan gyanúja, hogy a fiú addig nem tágítana, míg az üzlet menetrend-szerűen le nem zajlik. Gyorsan a gyerek felé lökte az aprópénzt, aki lassú mozdulattal a pénztárcájába tette azt.

- Említettem, hogy sosem tanult meg fütyülni?

Paul nem válaszolt, a fiú meg választ sem várva elindult balra. Paul elmerengett, vajon arra mi van. A jobb oldalán ott volt a megálló, és onnan mindenfelé lehetett buszozni, de balra, azon a hosszú, talán végtelen utcán vajon mi van? Vezet az bármerre? Míg kapkodva - jóval előbb mint azt tervezte - zárni kezdte a boltját, megesküdött magának, hogy sosem sétál el balra az utcán.

Szóval Rimbaud-nak is lett bandája így Verlaine után, de minőségét illetően súlyosan alulmarad az abszintherceg által ihletett melódiahuszárok dallamai mögött. Alant a Rimbaud nevű banda bemutatkozó albumáról hallhatjátok a Rimbaud című tételt, ami sokkal inkább beillene egy Jeffrey Dahmer dokumentumfilm alá hangulatzenének, mintsem bárminek amihez a széllel bélelt sarkú mesternek élete bármely szakaszán köze volt. Illetve a vokál néhol helyen nemes egyszerűséggel vállalhatatlan. Dühös vagyok, mert iszonyúan szeretni akartam a bandát - Európaiak, s mellesleg Lengyel fivéreink - de a fene essen bele, ez tűrhetetlenül rossz. Mindenesetre nem mondok még le róluk, később azért hátha egy kis versolvasás kilazítja az ízlésficamukat.

Szóval az összes usb portom egyszerre dobta be a törölközőt, így képernyőbillel pötyögöm eme szánalmas sorokat (holahosszúivazz). Illetve mikor máskor jöhetne rám, hogy Rimbaud cikkeket forditsak (hossszzzúiii) mint mikor vagy egérrel pötyögöm betünként (holahosszúü) vagy telefonnal szenvedem fel a virtuális éterbe, aztán valsz hosszú szenvedések után valahogy a Rimbaud aloldalra varázsolom. A mi nem lesz kis meló tekintve hogy nem tudom a telót a gépre rakni ugye mert ezek is usbn tudnak csak eszmét cserélni.

Szal, faszom.

Amúgy WTF emberek, ezt mire véljem?

Kik voltak ezek, s miért jöttek? Örök rejtély... Furcsa, mert hirdetni az oldal legalább hét éve nem hirdetem sehol (egy hónap és tiz évesek vagyunk!), és akkor sem volt ilyen forgalmam mikor társszerkeztővel naponta frissitettünk. Úgyértem... Az utolsó bejegyzés egy hónapos lol

Hé megvan a hosszú űűűűűűű