A régi-régi, elfeledett 1001-esem, 2012. december 23. Nem nagy szám, minden tekintetben gyengus, de meg akart születni, hát íme.

Moon

Hajnali négy körül járhatott. Az eget kiömlött tintaként borította be a csillagtalan mélykék ég, a végtelenségig terpeszkedve a rezzenéstelen égbolton. A buszmegálló üres volt és fénytelen, leszámítva azt a kis lámpafényt, amit a túlórában dolgozó apró trafik ablakán át szurodött ki. A hosszú, végeláthatatlan utca úgy tetszett, mintha a világ végéig futna, s csak a mellette sötétellő erdő lenne társa. Nem volt ijesztő, de felemelő sem, csak üres és veszélyesen szabad. Paul hátradőlt a székében. Az utolsó vevő délután négy órakkor volt, azóta senki nem közelítette meg a kis boltot. Sehol senki. Mintha a világon soha nem is lett volna senki. A buszok már csak óránként jöttek, de azok is javarészt üresen és sokszor meg sem álltak már a megállóban. Nyomasztó. Az alatt az egy óra alatt Paul teljesen úgy érezte mintha a világon soha nem is született volna ember, s ő maga is csak egy rossz lidércnyomás, bezárva ebbe a kis bódéba. Így morfondírozott, mikor egyszer csak felnézve egy fiatal fiút látott a trafikja előtt állni. Mikor jött ide? Néma csend volt, Paul hallotta volna a gyereket közelíteni! Pedig mégis, a fiú ott állt előtte és nagyon is valódi volt. A fejét lehajtotta, az arcába belelógtak a fekete tincsei, a fény játékának köszönhetően pedig az egész alakja sötétkékes árnyalatot öltött. A ruhája szürke vagy fekete - Paul nem figyelte meg annyira. Semmi érdekes nem volt a ruházatán, talán csak a sok kis arany színű gomb az ingjén ami megtörte a sötét színvilágát az egész öltözékének. A fiú hangja halkan, óvatosan törte át az éjszaka csendjét, fejét még mindig lehajtva.
- Egy doboz Moont szeretnék kérni, és egy öngyújtót.

Paul lassan összeszedte magát és szidta saját gyermekes ijedtségét. Csak egy ostoba kölyök, a világ minden műfájdalmával, aki valószínűleg egy film főszereplőjének érzi magát és elfelejti mi az a tisztelet. Megköszörülte a torkát.

- Tizennyolc éven aluliakat nem szolgálok ki. - Igen, így kell ezt. Egy kis nyomatékos hangnem, és a gyerek észreveszi magát. Nem mintha kamerák figyelnék a bódét - Paul néha félt is mikor részeg csavargók tévedtek boltja felé - na de a szabály az szabály.

- Kérem.

Hát mit nem ért az elutasításon?! Paul maradék önbecsülését érezte fenyegetve. Megismételte a válaszát, és a nyomatékosság kedvéért behúzta a kiadófülke kis üvegajtaját. Váratlan dolog történt.

A fiú hirtelen - fejét még mindig lehajtva - teljes erejével belecsapott a kis üvegajtóba. Az ripityára tört, és a sok kis üvegszilánk a kis asztalkára és Paul ölébe hullt. A fiú keze néhány helyen vérezni kezdett, de az nem mozdította azt. Továbbra is ökölbe szorítva tartotta centiméterekre Paul hasától, mit sem törődve a szilánkokkal és a vérrel. Pár másodperc néma mozdulatlanság kövekezett, mialatt Paul megesküdött magának, hogy megerősíti a biztonsági rendszert a bolton, vagy talán bezárja a boltot, és hogy fém ajtót szerel fel a nevetséges üveg helyett. Gondolataiból a fiú ébresztette fel ismét - lassan felfelé fordította összezárt öklét, és kitárta az ujjait.

- Egy doboz Moont szeretnék kérni, és egy öngyújtót.

Paul türelme végén járt. Idegesen kapkodta a tekintetét a kihalt utcán, hátha valaki erre jár, és mondjuk hívja a rendőrséget, vagy csak rászól a kölyökre, vagy... akár ki is szolgálhatná, és akkor - az üvegesnek fizetendő borsós összegtől eltekintve - probléma nélkül vészelhetné át az éjszakát.

- Kérem.

Rendben. Nyugalom. Ha valamit akarna, már megtette volna, igaz? Szétcseszte az üveget, de ettől eltekintve nyugodtan tűnik... nyugodtan! Most okozott egy komoly kárt a bolton! A férfi remegő kézzel leemelt egy dobozz Moon cigarettát a polcról, egy kéket - a fiú nem mondta milyet akar, ez meg az a középút erősségű, nemde? A kiadó melett sorakozó öngyújtókból felkapta az elsőt, ami a keze ügyébe akadt, egy fekete, az átlagosnál vékonyabb darabot, és olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tellett tőle a gyerek kezébe nyomta őket. Az lassan visszahúzta a karját maga mellé, és letette a kapott tárgyakat a felé eső asztalkára, és benyúlt a zsebébe. Paul növekvő döbbenttel figyelte, ahogy a világ minden nyugalmával veszi elő a pénztárcáját. A fiú megszólalt.

- Ma temették a bátyámat.

Remek, tehát ettől lett selejtes. Jó, de ehhez neki, Paulnak, mi köze volt? Ez nem mentség semmire, nem?

- Barna haja volt, és jázmin illata. Sokat énekelt mielőtt elaludtunk. Volt egy barna kötött pulóvere, és  sosem tudott megtanulni fütyülni. Bastaiannak hívták.

A fiú felé nyújtott egy papírpénzt, miközben beszélt. Továbbra sem nézett fel. Paul átvette tőle, és növekvő félelemmel a szívében a visszajárót számolgatta. Volt egy olyan gyanúja, hogy a fiú addig nem tágítana, míg az üzlet menetrend-szerűen le nem zajlik. Gyorsan a gyerek felé lökte az aprópénzt, aki lassú mozdulattal a pénztárcájába tette azt.

- Említettem, hogy sosem tanult meg fütyülni?

Paul nem válaszolt, a fiú meg választ sem várva elindult balra. Paul elmerengett, vajon arra mi van. A jobb oldalán ott volt a megálló, és onnan mindenfelé lehetett buszozni, de balra, azon a hosszú, talán végtelen utcán vajon mi van? Vezet az bármerre? Míg kapkodva - jóval előbb mint azt tervezte - zárni kezdte a boltját, megesküdött magának, hogy sosem sétál el balra az utcán.