(Utassy József: Az én keresztem)

Nem írok már évek óta aktívan. Fordítgatok itt-ott, de az az igazi írás már régóta nem szerepel nálam napirenden. És érezhető a hatása. Sőt, igazából minden napomat valahogy befolyásolja.

Valahogy mintha elvesztettem volna ezzel a hosszú szünettel valamit, ami a legrosszabb napjaimat is valamennyire jobbá tette. Imádtam a szavakkal játszani - így vagy úgy -, körmölni vég nélkül az épp eszembe jutó árnyalt utalásokat, vagy személyes bejegyzés vagy  kitalált történet formájában. Nagyon ritkán olvastam csak vissza mitn sikerült a világra szabadítani így, de nem is ez volt a lényeg. Voltak dolgok, amiket közkincsé kellett erőszakolnom ahhoz, hogy jobban érezhessem magam, abraszt gonmdolatoknak katonás szigorban konkrt gondolatokká és érzésekké kellett dsorakozniuk, hogy érezzem: a nagyszobában bujkáló szörnyetegem feje felett kigyulladt a lámpa, s nem csupán láthatóvá vált, de neve is lett amit csúfolhatok eztán. Ó igen, önző módon imádtam - imádok - írni. De már évek óta nem csinálok ilyet, és úgy érzem magam mint az az Arthur Rimbaud, aki évekkel azután hogy sértődött gyerekként faképnél hagyta a 19-ik század francia irodalmát kiéhezetten veti magát a "beszámolókra" Afrikáról, hogy végre kiélhesse az írásban a felgyülemlett töltetett, mégha ez azt is jelenti hogy hamar rájönnek, hogy az a fantasztikus világ amit ler nyilván kitaláció. Csak írni lehessen. Az én Saison en Enfrer-em nagyjából akkor ért be engem mikor őt is nyakon csípte. Milyen fájdalmas szorítása ez a kétségbeesésnek! Úgy marjolja a nyakadat, hogy csak annyit tudsz magadnak fulldokolva nyögni, hogy  "nincs ihletem", és mész a világba ezerfelé és úgy teszel mintha se te, se senki más nem látná hogy még mindig nem kapsz levegőt és két kar szorítja el a nyakadat. Micsoda komédia ez. Az az egész "nincs ihletem" halandzsa amúgy persze kamu, méghozzá a legszánalmasabb fajtából. Egyszerűen csak lenyeled mint torkos gazdag a mignont mindenféle ízlelés helyett - le is csúszott a torkodon anélkül, hogy érezted volna az ízét. Hát így ítni aztán tényleg nem lehet, ahol pedig az íz as lényeg, legalább is ha a (botzalmas) hasonlatnál maradunk. 

Olyan ez, mintha egy nagy várat emeltem volna magam és az elmém közé, kizárva azt. A váram szürke és semmitmondó, de annál nagyobb méretben és zordságában. Az ablakok korhadó deszkákkal eltorlaszolva és lezárva, a kapu sosem létezett, én meg odabent valahol mélyen ebben a satnya épületben, ahol mondjuk a börtön vagy a hullaház lenne amúgy, na ott kuporgok én a világ minden kedvetlenségével. Néha kijövök a virgátalan, büdös földű tetőkertbe, kivicsorgok a falon túli világra - az elmémre, az alkotáshoz való kedvemre - és megmondom neki amit meg kell, hogy fájdalmat okozol mert igaz vagy, és valahogy az utóbbi pár évben egyszerűen  hajszálon egyensúlyozom az életben, mindig lefelé nézve, és látva a saját jövőmet, ahogy lent fekszem vérbe fagyva a földön többszáz méter mélyen. És ez mennyire nem tetszik. De meg amúgy is, nincs nekem már ilyenekre időm, dolgozom. Komolyan ember vagyok. Gyerekes? Ugyan! Cseppet sem. Nem én vagyok az, akit mindenhol kisgyerekként kezelnek, mert amúgy az is. Micsoda feltételezés. Komoly ember vagyok én itt kéremszépen, kurva komoly. Nincs itt nekem időm álmokra meg fantáziálgatásra, bár minden nap ezzel vagyok elfoglalva, olyannyira hogy néha összekeverem a valóságot és az álmokat, de én ugyan nem. Amúgy. Leírni őket meg végképp megcsúfolása lenne annak, milyen nagoyn komoly és felnőtt vagyok én. Persze, felnőtt. Aki még a mai napig is úgy hivatkozik magában a kollégákra, hogy "a felnőttek". Kétszínű? Ugyan, micsoda rágalmak. Nyilván a magam művészete az, ami elvág a valóság teljes mértékű megélésében, és nem annak a tagadása.

Visszadátumozás lehetősége áll fent a gportálon? Jól látnak szemeim? :) Akkor bizony jobb ha összeszedem magam és VÉGRE mindent idepakolok és végleg ideköltözöm. Livejournal, blogol.hu, blogspot, sajnálom... :'D

Olyan depresszív dologról akartam írni, de már nincs is kedvem... Talán jobb is ha nekilátok a régi posztjaim idepakolászásának! :)

Így egy újabb halmaz privátos után nem látszik majd milyen fajta kontextusban érdekes is ez (nem annyira szembetűnő mondjuk), de ismét egy ilyen nyarunk van...:

A szemem ég mert vissza akarok bújni az ágyba, de nem lehet, mert rémálmom volt, és ha visszaalszom és megint az lesz nem tudom mit csinálok. Gyűlölöm a rémálmokat.

Tehát, álombeli énem ott áll egy pinceszerűen kivilágított szűk folyosón, ahol mind jobb és bal oldalon sűrűn szegélyeznek ajtók. Nincs egyedül: egy osztály tagjaként áll ő is ott, a zsivaj viszont enyhe, a hangok izgatottak. Álombeli énem tudomást vesz róla, hogy mindenkin orvosi köpeny van, és hogy tőle pár lépésre egy szűk kis asztalon egy emberi fej van kiállítva, de valahogy pikkelyesnek tűnik - viszont a pikkely nagy és piros, így álombeli énem csak betudja izomzat ábrázolásnak, magát a fejet pedig egy rosszul sikerül emberi fej modellnek, hiszen furcsa arcizmok ide vagy oda, az alkotás amúgy is bizarrul fest: túl sárgás, néhol felrepedezett a bőr, és van benne valami démoni. Bár az álombeli énem ezeket mind látja és megfigyeli, nem foglalkozik vele túl sokáig, mert ő is izgatott ahogy a többiek, és nemsokára megjelenik egy felnőtt orvos, s talán több is? Ez nem tiszta. De a szobákba kettesével bemennek a gyerekek, s végül egyedül maradok a folyosón a furcsa szoborral és rádöbbenek hogy nekem az azzal szembeni ajtón kell átmennem. Belépek, a szemem sarkából azért rásandítva a rusnya modellre, de attól eltekintve hogy közelebbről még ijesztőbb, semmi gyanúsat nem veszek észre rajta. A terem amibe belépek kopár, a falai sárgásak, és nincs bútorozva. A terem közepén egy asztal áll - egy boncasztal. Boncolni jöttem. A szoba túlsó végén van egy ablak, a sötétítő nincs elhúzva (azt hiszem). Az ablak felől a társam már megkezdte a munkát - ő is a fehér köpenyt viseli mint mi mind, a haja fekete és a válláig ér, a frizurája furcsán régiesnek tűnik, a válla felett mintha egy vágással tudták volna le. Megjegyzem magamnak hogy fiatal kora ellenére a vonásai nagyon szigorúak. A doktor aki felügyel ránk az asztal nekem jobb oldali végén áll. Fiatal és kellemes külseje van, sötét haja, de mást nem is nagyon jegyeztem meg rajta, hiszen a holttestre koncentráltam - sárgás, kissé oszladozott. Nagyon félek.Ekkor rájövök, hogy mosdóba kell mennem, és kérem a doktort, had menjek ki, bár neki azt mondom még nem kell, csak nehogy útközben jöjjön rám, mikor már nem tudok elszabadulni. A férfi kedvesen mosolyog, minden fenntartás nélkül kienged. Ahogy ismét kilépek, mintha a kis asztalkán kiállított emberi fej modell megmozdult volna, és hajat vélek rajta felfedezni, nagyjából az arca közepéig ér. Mikor elhaladok mellette, esküdni mernék, hogy a fej erősen oldalra dől, mintha el készülne dőlni a kis emelvényén. Nem foglalkozom vele, legalább is próbálok.

A mosdó előtt tömeg vár. Ismét egy rosszul kivilágított, sárgás falú terem, de ez nagyobb, ez előtt gyűlik a tömeg. Itt találkoztam valakivel, aki rémlik, hogy általános iskolás koromban a suli titkárnője volt, de nem tanított - ő igyekszik segíteni, de a sor túl hosszú, én pedig tartok tőle, hogy vissza se érek a boncterembe ahol a helyem lenne, mielőtt befejezik a munkát a holttesten. Inkább dolgom elvégezte helyett visszaindulok. A folyosón táskák vannak szerteszét hajigálva, kék, sötétkék, rózsaszín és hasonló színekben. Mind ugyanolyan, csak színben különböznek. Egy bevásárlókocsiban egy kisbabát látok, majd még egyet a táskák közt. Valamiért megjegyzem hogy nincs velem különösebb bajuk, majd szétnézve eldöntöm, hogy ha hazamentem, én is veszek egy ilyen táskát, kéket. Sőt, az is bevillan, hogy régebben (a való életben is, általános iskolás koromban) hasonló volt nekem is egyszer. Visszaérek a terem ajtaja elé, a modellfej már pofátlanul nyilvánvalóan felém fordul de nem néz rám, úgy tűnik mintha csak valamilyen gravitációs erőnek engedelmeskedve dőlne az irányomba. Belépek a terembe. A boncasztalon a hulla helyett csak egy fej van, a hulla feje, amit az osztálytársnőm kezében forgat, mustrál - ahogy forgatja, többször is az irányomba fordul a hulla feje, és ahogy ez történik, a hulla minden alkalommal rám villantja a szemeit! Sikoltozni kezdek. Mintha a két gyermeket a folyosóról is a boncasztalon látnám, ott ülnek rajta, játszogatva. A háttéreben fehérlő ablak valamiért beég az emlékezetembe. A doktor elém lép, a haja hirtelen a földig ér, az arca mint egy hulláé, a szeme egésze fekete, a sarokba szorítva utolsó mondata "Mondtam hogy itt lézert használunk", amit az álom utolsó pillanatában sem értek, a legkevésbé sem, és nem is vagyok benne biztos, valóban mondott ilyet, bár álombeli énem úgy gondolja igen, csak nem figyelt, én viszont - már félig ébren ebben az utolsó pillanatban - esküdni mernék rá, hogy semmit nem mondott lézerekről. Aztán felébredtem.

És most ébren gépelek itt és NAGYON ÁLMOS VAGYOK. :(