Na, ki a király?

Írta: Omen Drals (alias Mindaleth, Yuki, Kumiko, Purie, Yuumao, vagy ahogy tetszik)
Dátum: 2006. 04. 16.
Műfaj: Humor
Korhatár: PG (ártalmatlan)
Megjegyzés: Sose írjatok vizsgaidőszakban olyan novellákat, amik egy álmotokra épül, mert nagy marhaságot fogtok művelni! =)
Ajánlás: A vizsgákra készülő szerencsétlen sorstársaimnak.

Történt egyszer, a húszas éveim elején, hogy a szomszédos őrs épületét átalakították, ugyanis ott már hazudni sem kellett ahhoz, hogy az ember nyakába szakadjon a plafon. Jobb ötlet nem lévén az ott dolgozók átjöttek mihozzánk, csak pár kilométerre voltunk tőlük – még most is tisztán emlékszem főnököm elborzadt arcára, mikor tudatták vele, hogy hét napon keresztül egy épületben fog dolgozni esküdt ellenségével, Paul Rick-el.  Ellent mondani nem lehetett, hiába voltunk amúgy is szűkösen, a szomszédos rendőrök eljöttek hozzánk. Az én íróasztalomat hárman használtuk, felváltva – ezt viszont mindenki szerette, hiszen amíg egy nem tudott dolgozni (hiszen a kis asztalainknál ketten is szűkösen fértek) a harmadik lazíthatott kicsit a hasonszőrű többiekkel. Frank Harris, fent említett felettesem még azon az emlékezetes negyedik napon is füstölögve járt fel alá a beosztottai között – kire milyen ürüggyel ordított rá. Én azért kaptam a fejemre, mert – Mr. Harris szerint - a jelvényem igénytelen szögben állt a ruhámon, s ezért nem vagyok méltó a rendőr megnevezésre. Nem tudtam rá haragudni, sajnáltam a kínos helyzetéért, amit minden reggel elszenvedett azokban a napokban – Mr. Rick ugyanis ízetlen tréfákkal köszöntötte főnökömet, aki jobb híján egy fintorral tiltakozott gyűlölt ismerőse beosztottainak hangos kacagása ellen. Tehát, mikor már csak három ilyen nap állt előttünk, mikor is az egyik átmeneti asztaltársam, Pete megpillantott pár erősen részeg kellemetlenkedő alakot, nem messze az őrstől. Mr. Rick kacagva kijelentette, hogy az akció biztos sikere érdekében, jobb ha csak az ő alkalmazottai indulnak a kint randalírozó férfiak nyomába. Mr. Harris odalépett az ablakhoz, lejjebb húzta a redőnyt, és egy eszelős arckifejezéssel, hosszas, elnyújtott hangon szólalt meg:

- Na, ki a király?

Döbbenten meredtem főnökömre, nem fért a fejembe, hogy tényleg egy helyi játékkal szeretné eldönteni, hogy kinek a csapata is állítsa meg a részeg társaságot.

- Főnök, ez most komoly? – szaladt ki a számon a meglepett hangvételű kifejezés. Mr. Harris ügyet sem vetett rám, kihívóan meredt Mr. Rick-re, akinek szintén elállt a szava. Végül is egész harci beállással lépett felettesem elé, aki gúnyos vigyorral nyugtázta az elfogadott kihívást. A „csata” mondanom sem kell elég hosszadalmasra sikerült, Pete-el mi azt ellenőrizgettük egyfolytában, hogy a kiszemelt áldozataink a közelben vannak-e még egyáltalán. Nos, a részeges banda elég ostoba volt ahhoz, hogy még mindig a közelben ólálkodjon, de attól függetlenül sok más társunkkal együtt őket figyeltük, ezért csak pár rutinkérdést csíptünk el a vetélkedőből.

- Hogy tudom megmondani, hány százalékkal olcsóbb egy tejtermék, ha előtte 20 százalékkal drágább volt, mint most? – vágta oda főnököm Rick-nek, aki arckifejezéséből ítélve nem éppen a százalékszámítás mestere volt. Míg ők eljátszadoztak a vita tárgya lassan indulni készült, mikor is vettem a bátorságot, hogy megszakítsam a játékot, és belekotyogjak az Amerika felfedezéséről tett kérdésbe.

- Főnök, a célszemélyek gyorsan távolodnak. – Mr. Harris szemében felfedezni véltem egyik legborzalmasabb félelmének tükrét, majd mind a mi, mind Mr. Rick csapata hanyatt-homlok kifelé kezdett rohanni, mint a friss húst talált hiénák. Nem hiába, akkoriban a bűnözés igen ritka volt, a rendőr pedig annál több – ha egy hónapban egy lopás is volt, eseménydús időszakot zártunk. Tehát kétőrsnyi rendőr rohant végig a gyanútlan járókelők szeme láttára a nyílt utcán, hogy pár részeg flótást tudhasson a nap fénypontjának. Mondanom sem kell, a „rendbontók” azóta már messze jártak, és mikor már főnökeink visszaküldtek minket, és mindenki visszafelé baktatott, Mr. Harris és Mr. Rick egymást túlharsogva vágták egymáshoz a durvábbnál durvább szitokszavakat, miközben még mindig fáradhatatlanul futkostak a város utcáin a bűnözőket keresve.

Nem voltak sikeresek, így hát ez függő ügy maradt, a hét nap lejárt, Mr. Rick és beosztottai mehettek vissza az erősen festék szagú, de legalább nem közveszélyesnek számító munkahelyükre, és Mr. Harris is nyugodt lélekkel mert belépni az irodájába. Eltelt egy hónap, majd az immár főnököm által konkurensnek kikiáltott dolgozók közül eljött hozzánk egy, hogy átadja neki Mr. Rick üzenetét: A király kiléte egyértelmű, elkapták a kellemetlenkedőket. Nem értettem, hogy tudtak ezzel foglalkozni még akkor is, és még jobban meglepődtem, hogy Mr. Harris igenis magára vette a dolgot. Végül is együtt jött el velünk munkaidő után borozgatni a helyi kocsmába, hogy némiképp megvigasztalja magát.

Másnap ismét az a férfi jött üzenetet átadni, mint előtte lévő nap. Elég mókás volt nézni a pórul járt rendőrt, amint fél órán át küszködik a bejutással – Mr. Harris ugyanis azt a parancsot adta, hogy beosztottai, és személyes nyugalma védelmében nem jöhet be a vendég. Mikor végül a kirekesztett férfi biztosította a többieket arról, hogy nem rossz híreket hozott, a főnök beengedte az egyébként Mark névre keresztelt urat, aki tájékoztatta Mr. Harris-t, hogy az előző nap elkapott bűnözők raboltak, méghozzá a mi területünkön lévő boltból, így hát ez mégiscsak a mi asztalunk. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, milyen büszke arcot vágott kedvenc felettesem, miközben a rablókat átvezette mihozzánk – még egy kis sörrel is megkínálta őket. Azóta persze már nem számít ilyen ritkaságnak a bűnözés itt sem, de még most is mindenki tudja, hogy mifelénk Frank Harris az igazi király.

- Vége -

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés