2006.04.15. 23:22, Omen Drals
Érdekes dolgok járnak mostanság a fejemben. Minden a szerdai naphoz köthető, ezért tisztázom is mi történt. Kellemesen kezdődött a napom, mert nagyon vicceset álmodtam (ezt novella formájában majdmindjártdenemmost közkincsé is teszem az oldalamon, és talán itt is). Reggel vigyorogtam, aztán anyám naná hogy rögtön elrontotta a jókedvem a szokásos reggeli ordibálással. Jajdenemjó. Na jó, gyorsan mentem is a suliba, menekülve a reggeli program elől, és ismét jókedvre derültem, miközben azt terveztem, hogyan is fogom a megírandó novella részleteit vázolni. Amikor beléptem az iskola épületébe, valami rögtön nem stimmelt. Egy kicsit beljebb rálátást nyertem a porta elé állított asztalon egy fényképre, és a mellette égő két koromfekete gyertyára. Összeszorult a szívem, pedig még azt sem tudtam, kivel történt. Közelebb lépve felismertem az egyik iskolatársam, a tizenkettedik évfolyamban tanult.
Az egyik lába beteg volt, (nem tudom miért is sántított olyan nagyon, talán az egyik lába hosszabb lehetett mint a másik? Nem ismertem személyesen, és mástól sem hallottam erről semmit.) és emiatt rengeteg bántalom érte. Az én osztályomból is akadt jópár paraszt akik körberöhögték. Én utáltam ezt a megnyilvánulást - ismerek egy remek embert, Ricsinek hívják, immár azt hiszem 25 éves körül lehet, és fantasztikus személyiség. Nagyon komolyan el lehet vele beszélgetni - ilyenkor mindig szomorú vagyok, már lassan két éve nem láttam őt sem. Nos, ő is beteg volt ugyanígy - sosem felejtem el, hogy ragyogtak a szemei, miközben azt mesélte, olyan cipőt csináltat majd, aminek az egyik talpa vastagabb lesz (ilyen speciális lábbeli tényleg létezik), tehát a lábai egy szinten lesznek. "Én is úgy fogok járni, mint ti!" Mosolygott, tele volt reménnyel, és várakozással, nagyon aranyos volt. Komolyan egy igazán megindító, és megható pillanat volt. Igaz, végül cipő nem lett, bár azóta lehet, hogy igen.
Tehát, a fent említett iskolatársam is hasonló gondokkal küzdött, de az övé súlyosabbnak rémlik. Azt mondták, a fiú megölte magát. A tanárnőm persze azt mondta, lehet hogy egy bizarr baleset műve az egész, de az egyik bűntudatos osztálytársam utánaérdeklődött a beavatott ismerősöktől, és tőle lehet tudni, hogy a fiú végzett magával - méghozzá egy temetőben. Nem tudom milyen volt a családi élete; úgy gondolom már az iskolai kiközösítés (igen bazmeg, egy szakközép + középiskola + gimnáziumban, ahol már felnőtt emberek is járnak! El tudod hinni? Én azt hittem az idősebbek normálisabbak) és általánosítás is bőven elég lett volna erre. Emlékszem az általános iskolában is volt két fiú, akik igaz nem sánták voltak (bár az egyikük mozgása nem volt egészégesnek mondható - külső szemmel persze!) és őket is rengeteg atrocitás érte, pedig nem voltak különbek senkinél. Ott láttam először mire képesek a detadrált gyerekek, akik abban lelik az örömüket, hogy másokat baszogatnak olyan dolgokért, amiért kurvára nem kéne. Mi a vicces azon, hogy valaki beteg? Mi a faszomtól rosszabb ezért? Sosem értettem.
Ezeknek az embereknek egy normális szerelmi kapcsolatuk nincsen - el tudom képzelni a (már volt) iskolatársamat, tizennyolc éves fejjel, szerelem és barátok nélkül, az élet küszöbén, aminek az értelmét sem látta. Ezt köszönheti azoknak a baszottul toleráns társaság tagjainak, akik bazmeg ennyi idősen sem voltak képesek ember módjára viselkedni. Kérdéses persze mi az ember mód manapság. Tehát, egy szerencsétlen, akinek nem a gyűlölködésre, hanem csak annyira lett volna szüksége, hogy fogadják el, mint a többi társát, úgy ahogy van, megölte magát - pedig nem kellett volna meghalnia! Ilyen fiatalon... ? Nem tudom megemészteni, és tudom, hogy azok, akik erről tehetnek, nem fognak magukba szállni, mert az fogja vádolni magát, aki nem tehet róla, és az fogja másra hinni a bűnöst, aki tehet róla. Aki pedig rendelkezik egy hangyafasznyi értelemmel, és tudja hogy az ő keze is benne volt ebben, az is egy hét múlva már baszottul elfelejti, pedig egy élet kihunyt! Hogy lehet ezen így túllépni? Az ember szart sem ér - egymás szemében főleg. Sír a szájuk mint a fürdőskurva ha a saját bajukról van szó, miközben a másik már saját magát öli meg, és arra persze szarik.
Érdektelenség. Felszínesség. Egoizmus. Tényleg ezzel lehet az emberek jelentős hányadát jellemezni? És miért basszus? Hogy a gecibe tud valaki minden lelkiismeret-furdalás nélkül továbblépni azon, hogy az egyik társa, aki jelentősen befolyásolta az életét, egy másik élet, egy ugyanakkora érték, akinek a létezése hozzájárult a normál légkörhöz eltűnik - talán éppen miatta? Hogy? Vagy csak én vagyok ilyen? Nem, azt képtelen vagyok elhinni. Csak már vakít a többség. Ez már nekem sok bazmeg. Most végre szeretnék bizonyítékot látni arra is, hogy egy ember tud együtt érezni, túl tud lépni a retkes problémáin, hogy meglássa, hogy bazmeg, az a szerencsétlen nyolcvanszor akkora szarban van, és senki nem segít neki, vagy egyáltalán egy olyan embert szeretnék végre látni, aki előítélet nélkül barátkozni tud egy olyannal, aki voltaképp csak azért "más" mert azt mondják. Sajnálom, hogy nem ismertem a fiút - de sosem tartoztam a gúnyolói közé sem, bár azt hiszem ez a Ricsi nevű ismerősöm története után egyértelművé vált, hogy lehetetlen -, talán némiképp ha barátja lettem volna, nem vetemedett volna ilyesmire. Nem tudom, és már sosem tudom meg. Csak remélni tudom, hogy ezzel a tettel most végre nyugtot lelt, és egy új, szebb jövővel kecsegtető élet felé halad, hogy bepótolja azt, amit az előítéletek és gyűlölködések miatt elmúlasztani kényszerült. Nyugodjék békében.