Le kellett mennem vásárolni, éppen most értem vissza. Semmi megerőltető, három perc annyi se a bolt innen. Mivel már napok óta megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem tettem ki a lában a lakásból, a közelgő tél mély, bántóan valós és nyomasztó szaga hirtelen ért. Hószag van. Ott van a levegőben, bár hó még sehol, lehet hogy nem is lesz, de a szaga már ott van a levegőben. Ez az egész változás pár nap alatt zajlott le, megint. Tavaly is, mikor a tavasz volt esedékes, igazából egyik nap esett, másnap meg már olyan meleg volt, hogy szoknyában szaladgáltak a szemináriumról késő lányok a főiskolára. Aztán másnap megint hó. Most volt egy pár napos őszünk: Még szeptember éppen hogy itt volt, még égetett a nyári nap, uralta az eget mint valami trónjáról letaszíthatatlan király, de a levelek egyszerre csak leborultak, és a földig meg sem álltak, behódolva a még láthatatlan és nyomtalan, de időben már esedékes ősznek, mint a következő birodalom közelgő uralkodójának. És most? Még csak október van, annak is csak a legeleje, mégis a hó - a tél halálszaga - már itt lebeg az elhaladó feje felett mint valami rossz ármány, leselkedő gyilkos.

Tél lesz itt tehát, és már nagyon jönni akar, valószínűleg feldühödve a legutóbbi vereségén, amit nem is a szokásos ellenség, a tavasz ellen veszített - azt már megszokta -, hanem a türelmetlen nyár szorította sarokba. Ősz, tavasz - már csak jellegtelen formalitások csupán, pár nap alatt lezajlanak, csak jöhessen már a jéghideg tél, vagy a szikkasztó nyár. Odalent most a még nappal bátran sütő napot most mint valami sötét, szürke, oszladozó kéz a maga hegyes karmaival markába szorította, valószínűleg ugyanazzal a mohó birtoklási vággyal, mint ahogy a karácsonykor a havazó gömböt a gyerek tartja a markában.

Télen már semmi sem okoz örömet. Valahogy mintha a hideggel az emberek szíve is befagyna egy kicsit, nem? Ülnek a hideg padokon, esetlenül bebújva a kabátokba, hideg levegőt szívnak és fújnak ki, néha egy kis alkoholba mártják a magányos perceket. Hiába állnak egymás mellett, valahogy a hangjuk a messziből szól, kicsit

meseszerűen, mintha nem is biztos hogy beszélnének egyáltalán. Nyáron minden nevetés édes, az ital hűs és bátorító, az ember minden kalandba azonnal belefeledkezne, de télen? Télen csak a mindent beborító hó van, halotti lepelként elborítva minden élni akarást, és csak a leghűségesebb párok állják ki a torkukat szorító nemtelen magányt.

Utálom a telet, hiába az szült. A leesett hóról pedig mindig a sok hülye vallás jut eszembe. Minden szépet és virágzót letakar a semmitmondó, szenteskedő fehér palástjával, de már egy ráejtett borcsepptől is romlottnak és piszkosnak hat az összkép. Hú, de utálom a telet, ajaj. Csak az vigasztal, hogy a jelenlegi állás szerint tényleg megint hirtelen jön majd a nyár egy pár napos "tavasz" után, és nagyon hamar elébe szalad a várakozásaimnak. Ez a gondolat fog vígasztalni, mikor a Borároson szarrá fagyok majd minden reggel. Remek, remek. Baaah! :D