A legutóbbi bejegyzést követő hétben olyan sűrű lett a program, hogy azt kívántam bár nyugdíjas lennék (!). Először is kiderült, hogy a suli 6-án kezdődött, nem 13-án, a fülest 7-én hajnali háromkor kaptam. Mivel két és fél óra innen a suli, nem meglepő módon nem sikerült bemenni. Szerdán már sikerült volna, de félúton, mikor a frissen vásárolt bérletbe beleírtam a diák számát, feltűnt hogy nem így rémlik a számsor, és tényleg: én bizony a régi, középiskolás bérletem számát írtam bele. Fél percen belül már a Szent Imre térre is gördült a HÉV, én meg nagy HÉVvel gördültem lefele, ugyanis - PERSZE, miért is ne - vagy húsz ellenőr tolakodott fel az utasokkal együtt. Rohanás haza, keresem a szar diákot, hát elveszett. Az az istentelen pánik, hogy ezt hogy adom be anyámnak, megint egy külön sztori, mindegy is.

Sosem ért különösebb csapásként a saját balszerencsém, de anyám reakciója, aki a leesett zokniért fél órás agyatlan hisztériarohamot rendez (komolyan!) mindig megtornáztatja az amúgy eleinte még kötélerős idegeimet. Mindegy.

Attól a szent naptól kezdve egészen szombat délutánig (tetszik érteni? egy szál diák miatt, szerdától szombatig = magyar ügyintézés, szeretlek!) a diák miatt rohangásztam, végül sikerült ideigleneset szerezni, kicserélni a számot a bérleten, és második héten - kibaszott dühösen - már bent is ültem az órákon. Remek, gondoltam, erre mi történik? Elszáll a videókártya a gépben. Hallom azt a bizonyos egy hosszú két rövid pittyogást, amiről még tahó!zsani*, az egyszeri diszkópatkány csaj is tudja, hogy azt jelenti, a videókártya jobb létre szenderült, vagy ha nem is, a gebasz valószínűleg arrafelé indult ki. Szétszerelem, kiveszem, letakarítom, visszarakom, semmi, összeveszek a fél "családdal" (anyám hívja így az élettársa ismerőseit, és az ő rokonait, nem a miénket) amiért a régi gépemet anyám mindenféle kérdés nélkül odaadta egy parasztnak abból a bizonyos "családból". Ők besértődnek, én dühöngök, a gép meg még mindig szar. REMEK. Mondani sem kell persze, Amerikai irodalomra másnapra kellett volna a professzor úr honlapjáról elolvasni a kötelezőt. NANÁ. Tegnap lett gép, kicserélték a kártyát..

Vi most beteg, mellesleg az eddig eltelt három hét alatt két órán (vagy hármon?) volt bent össz. AJVÉ. Mindenesetre Julival mostanában sikerül kicsit erősebbre venni a baráti köteléket (és visszaadtam neki az Ötödik Sally-t! Végre hagyta magát xD). Csicsi pedig most, hogy Shane elment, érdekes mód elkezdett nyitni az osztály felé, vagy inkább csak felém. Ez mondjuk elég evidens, rajtam és a Julin kívül nem nagyon tudok mást, akikkel könnyebb kapcsolatot kiépíteni... whatever. Örülök Csicsinek, bár játékfüggő, nem is tagadja, de édes. Komolyan, a maga kis geek módján de megvan a saját kis bája is, kár hogy ennyire elhanyagolja a külsejét, pedig olyan szép színei vannak, könnyen lehetne hozzá öltözni is, mondtam is neki, de hát... Nem kell senkinek bemutatni a gépbuzikat, na! Ez érdekli a legkevésbé, a színei ~ ^^

Most még van ez, hogy Vi és HUF ugye szakítottak, bejött a képbe Fio (leányosztálytárs, egy kis tündér ^^), és alakulnak a dolgok. Na most, hát: HUF bácsi még szerelmes Vi-be, Vi utálja HUF-ot, (aki a kapzsisága miatt kapta ezt a becenevet am xD), Fio pedig nem tudja mi legyen, szóval egy kalap szar ez is. Fru, Fio legjobb barátnője pedig úgy gondolja túlságosan anyáskodunk Vi felett, mert ugye sosem jár be, mi meg intézünk helyette dolgokat, eljárunk hozzá, próbálunk hatni rá, de Juli tavaly például sokat lógott Vi-vel suliból, Fru szerint meg ez egyszerűen rossz hatással van Julira. Igazság szerint Juli tényleg befolyásolható, de azért nem ennyire. Nem azért segítünk Vi-nek sem, mert mittudomén, hanem mert az ember nem hagy szarban jó barátot, nem? Ez annyira magát adja. Örülök neki hogy Vi összejött Va-val, a NAGY Ő-vel (ezért lett Va xD), de eddig csak annyit láttam ebből, hogy Vi nem jár be... Ebben viszont Frunak van igaza, ezt senki nem tagadja.

Hmm, a többit már le se írom. Az a baj, hogy túl sok minden történik (nyáron meg túl kevés: nem volt bérletem, itthon rohadtam), ha mindent leírnék, egy terjengős, hülye álnevekkel tűzdelt, követhetetlen kalap szar bejegyzés lenne. Hmm, már amúgy is az, de akkor is.

Itt tartunk most.

Amúgy nagyon gáz, hogy mindig akkor jövök blogolni, mikor lecsapódik a "biztosíték" (amiről régebben még meséltem, itt), de megint ez van. Nem tudom, a nagy semmiből rám tör, és legszívesebben nem is tudom... Be heroinoznám magam, elsírnám a többi függő állatnak az élettörténetem, hallgatnám a döbbent kommenteket, mint mindig (mondjuk nem drogosoktól azért ), aztán jól behaluznám apámat, ahogy egy ablakpárkányra gugolva hívogat, hogy menjek és öleljem meg, ezáltal én leesnék valami jó baszósan magasról.

És elnyúlnék.

Egész pofás ötleteim vannak tehát, csak hogy így képletesen leírjam az érzéseimet, és nem tudom, mik váltják ki. Javarészt féltékenység (nem, nem szerelmi: soha nem tudnék odáig süllyedni), egy tömény önsajnálat, meg tehetetlenség.

Magyarul (meg amúgy más nyelveken is)  tehát jelen pillanatban egy rakás  szánalmas szar vagyok!  Ha jól tévedek, meséltem, hogy engem nem a szomorú dalok síratnak meg, hanem azok a... "megfoghatatlanok".

Minek is magyarázok, hallgassatok Yann Tiersent bazdki, ha eddig volt képetek elmúlasztani! De komolyan, sajnálnám, ha azt kéne hallanom, hogy bárki is lemarad az ő zsenialitásáról. A lelketekig szól, komolyan. Melengeti, siratja, játszik vele, ahogy épp neki tetszik. Meg kell ismernie mindenkinek, ez egy csoda

Yann Tiersen - La Corde

Ez az egyik kedvencem, szerintem simán van olyan jó, mint a Comptine d'un autre été, amit mindenki annyira fényez - persze, az is egy mestermű, de nem értem miért csak azt veszik észre az emberek... lehet hogy csak azt ismerik, persze, jaj. Még hova demotiváljam magam itt? Hiszek az intelligens emberekben, akik látják az erdőt a fától. Igen, ezt szeretném most súlykolni magamba, még ha naivan is hangzik.

És szeretném megjegyezni, eme román oldal látogatói közt vannak igen kiváló ízléssel megáldottak is, méghozzá sokan: nem kellett feltöltenem semmit, más már rég megtette. Magyar oldalakon fenébe se találná az ember, pedig basszus, nem Mozart, hanem kortárs, a művészúr, Yann Tiersen még határozottan fiatal, és - persze - zseni! Hogy kerüli el ez ennyi ember figyelmét? Egy csoda ilyen észrevétlenül marad...

*tahó!zsani természetesen nem a volt iskolatársam még gimiből, akinek a derekam nagyságú fülbevalók alapkellékek voltak minden órára, úgy rángatta a saját sliccét mint egy férfi, hangosan böfögött és engedélyt kért fingani, viszont olyan cigány módra káromkodott, hogy ő volt az istencsászár az egész iskolában. Nem, persze hogy nem. tahó!zsani csak fiktív karakter. Vagy legalább is nem akarom más lelki épségét azzal zavarni, hogy elmondjam neki, hogy nem is. Ó, várj...