Istenem, de sürgető volna végre lecserélni ezt a szétcsúszós, ősrégi, haszontalan designt, de egyszerűen ötletem nincs mire.

Viszont, neki álltam (ennyi idő után) végre olvasni Rowling anyánk Cormoran sorozatát, az első könyvnél járok, az utolsó száz oldalba érve lassan.

Hát, nem tudom.

Eddig nekem sem merült fel teljesen, de azt hiszem van valami nagyon is az irónőre jellemző ütem ami a különböző rejtélyek megoldását illeti egy történeten belül, ami itt, a Cuckoo's calling esetében nemes egyszerűséggel nem működik.

Ugye, még annó a Harry Potter során is ugyan ez volt a felállás:

1. nyugodt felütésű első pár fejezet, komédia
2. a probléma színre lép (valaki meghal, valami eltűnik, gyűlnek a fellegek, de minden megoldhatónak tűnik)
3. elnyújtott, a könyv háromnegyedéig tartó várakozás (komolyan), érezzük hogy a probléma kövérebb, mint az elsőnek tűnt
4. az utolsó két-három fejezetben egymást érik a nagy felfedezések, majd bumm, utcsó fejezet, konklúzió, viszlát, finom volt a kókuszgolyó.

Ez a felállás Harry Potter, ahogy van. Sajnos Cormoran történetében ez egyszerűen nem működik - A harmadik "státuszban" a Harry Potter zökkenőmentesen adta magát az apró, elejtett, később lényeges információ-morzsáival, hiszen maga a világ amiben játszódott annyira érdekes volt, hogy az ember már azért is szívesen olvasta. Így hát, a több száz oldal langyos, eseménytelen oldal nem untatta az embert: az átlagos iskolai élet nem is olyan slampos, ha az a Roxfortban játszódik, nem de?

Sajnos Cormoran világa (a mi világunk) pontosan olyan, amilyen egy valamire való detektív történet szokott lenni: kis mélylilával és szépiaszínnel átfestett, árnyékos, borús visszhangja a valódinak amiben semmi nem annyira sokkoló vagy érdekes, hogy az ember a századik oldaltól a háromszázadikig annyira le legyen tőle kötve, márpedig a Cormoran sztori java része is erre van fordítva. Cormoran és a szerelmi élete unalmas; Charlotte zavaró mikor szóba esik, de jellegtelen; Lucy egyenesen idegesítő; Robin karaktere feledhető, kiszámítható és tipikus Rowlingos tökéletes-kislány, akinek mindent el kell néznünk és akivel szimpatizálnunk kéne (Lily, Ginny, Molly Weasley...).

Matthew a szokásos Tamáskodó külsős (Potter univerzumban ő mugli lenne); Ursula és fivérnője pedig egyenesen gyerekes jellemzése a felső tíz-ezernek: nem tűnnének ki egy négy órás Cartoon Network mesefilm boszorkáiként sem, annyira lapos és démonizált karakterek. Műtött mell, ilyen sovány, olyan sovány, ilyen felszínes, olyan felszínes, csak a pénzükért házasodtak, csak a drága dolgok érdeklik őket, stb. Ötéves gyerekek írnak ilyen általánosított karaktereket, nem felnőtt emberek.

Az első színt (Lulát leszámítva, elvégre ő már csak említésben szerepel mások elmondása alapján) Guy Somé hozza a lapokra a különc, és maga módján erőszakos, mégis szerethető karakterével, de ő sem marad sokáig. John Bristow talán az egyetlen, aki visszatérő karakter és valamelyest lefoglal amikor színre lép, de ő sem viszi túlzásba. Egyszerűen Rowling karakter-felhozatala számomra nem működik ebben a könyvben, és az eddig felvonultatott legösszetetteb és árnyaltabb kapcsolat a Rochelle - Lula páros tűnik, ami azért szegényes lesz, ha a könyv végére is így érzem majd.

Na, de remélem majd nem sokára azzal térek vissza mekkorát tévedtem, és az utolsó pár fejezet kárpótol mindenért.

UPDATE: Hát, befejeztem, és nem volt nagy durranás. Különösebben nem tudok rá sokat mondani: rossznak nem volt rossz, de jónak sem volt jó. Anyám egy teljes könyvtárnyi krimi könyvet felhalmozott fel ide a lakásba, így sajnos elég nagy viszonyítási alapom van, és azt kell mondanom, a Cuckoo's calling nem nagy eresztés. Mindenképpen ígéretes első krimi könyv egy írótól, de nem az a fajta, amitől az ember hanyatt esik.

Kedvenc jelenetem azért mégis akad: Mikor Strike végre eljut a Lady Yvette-el való beszélgetésig. A szobát átjáró közelgő halál szaga, és a nyitott ablakon át beszűrődő gyermek nevetés ellentéte gyönyörű volt, egészen enigmatikus. A jelenetek, amik még a havazás alatt játszódtak szépen voltak formálva: szinte láttam lelki szemeim előtt a sötétben hulló, lámpáktól megvilágított hópelyheket.

De maga a sztori... 3/5. Jó kezdet, de önmagában még nem elég.