A Suicide Circle-ben van egy jelenet, ahol a rendőr belép a metróba, azon gondolkozva épp, hogyan lehet egyáltalán észrevenni, ha valaki kilátástalan és/vagy öngyilkosságra hajlamos. Ahogy körbenéz a válasz magát kínálja. Mindenhol körülötte fáradt, elkeseredett arcok néznek a semmibe. Amint megláttam őket, én is arra gondoltam "Ezek az emberek bármikor megölhetnék magukat!". Rémisztő jelenet, az a furcsán ijesztő típus.

Ma úgy felejtettem a webcamot. Nem vett fel semmit, csak bekapcsolva maradt miután képeket készítettem pár rajzomról. Éppen böngészgettem, mikor elkezdtem lepakolni mindent a tálcára. Minden figyelmeztetés nélkül a saját, kifejezéstelen, fáradt arcomba bámultam enyhe felső szögből, pontosan azzal a tekintettel, amire pár hónappal ezelőtt azt mondtam "bármikor megölhetnék magukat". Leírhatatlan érzés volt. Mint a horrorfilmekben, mikor kiderül hogy valami baromi ijesztő történt a film közepén, végig szem előtt volt, de csak a végén esik le. Nincs ennél rosszabb. Hány éve ülök én így a buszon, az órákon, itthon? Sok mindent megmagyaráz legalább, még ha így utólag is. Tudom, hogy sokan vannak, akik szeretik, ha az emberek észreveszik rajtuk ha, valami nincs rendben. Sajnos nem vagyok köztük, így engem ez az egész úgy ért, mintha nem is tudom... mintha otthon vettem volna csak észre hogy egész úton le lett volna csúszva a sliccem és mindenem kint van. Megalázó. Vajon hány embernek tűnt fel? Azt hiszem - ha már így Suicide Circle - azért annyira soknak csak nem. Van ez a dolog, hogy ha nem erőszakolod le a saját lelkivilágod a másik torkán, nem fogja érdekelni, és erre nevetségesen kevés a kivétel. Viszont nem tudok érte senkit hibáztatni, ha akarnék se. 

Azt hiszem legközelebb inkább csak telefonnal csinálom a hülye képeket.

A tétel címe "Love theme" és ennél a jelenetnél hangzik fel először. Érdekes mód szerintem nem a szeretetről, hanem annak a hiányáról szól.

Le kellett mennem vásárolni, éppen most értem vissza. Semmi megerőltető, három perc annyi se a bolt innen. Mivel már napok óta megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy nem tettem ki a lában a lakásból, a közelgő tél mély, bántóan valós és nyomasztó szaga hirtelen ért. Hószag van. Ott van a levegőben, bár hó még sehol, lehet hogy nem is lesz, de a szaga már ott van a levegőben. Ez az egész változás pár nap alatt zajlott le, megint. Tavaly is, mikor a tavasz volt esedékes, igazából egyik nap esett, másnap meg már olyan meleg volt, hogy szoknyában szaladgáltak a szemináriumról késő lányok a főiskolára. Aztán másnap megint hó. Most volt egy pár napos őszünk: Még szeptember éppen hogy itt volt, még égetett a nyári nap, uralta az eget mint valami trónjáról letaszíthatatlan király, de a levelek egyszerre csak leborultak, és a földig meg sem álltak, behódolva a még láthatatlan és nyomtalan, de időben már esedékes ősznek, mint a következő birodalom közelgő uralkodójának. És most? Még csak október van, annak is csak a legeleje, mégis a hó - a tél halálszaga - már itt lebeg az elhaladó feje felett mint valami rossz ármány, leselkedő gyilkos.

Tél lesz itt tehát, és már nagyon jönni akar, valószínűleg feldühödve a legutóbbi vereségén, amit nem is a szokásos ellenség, a tavasz ellen veszített - azt már megszokta -, hanem a türelmetlen nyár szorította sarokba. Ősz, tavasz - már csak jellegtelen formalitások csupán, pár nap alatt lezajlanak, csak jöhessen már a jéghideg tél, vagy a szikkasztó nyár. Odalent most a még nappal bátran sütő napot most mint valami sötét, szürke, oszladozó kéz a maga hegyes karmaival markába szorította, valószínűleg ugyanazzal a mohó birtoklási vággyal, mint ahogy a karácsonykor a havazó gömböt a gyerek tartja a markában.

Télen már semmi sem okoz örömet. Valahogy mintha a hideggel az emberek szíve is befagyna egy kicsit, nem? Ülnek a hideg padokon, esetlenül bebújva a kabátokba, hideg levegőt szívnak és fújnak ki, néha egy kis alkoholba mártják a magányos perceket. Hiába állnak egymás mellett, valahogy a hangjuk a messziből szól, kicsit

meseszerűen, mintha nem is biztos hogy beszélnének egyáltalán. Nyáron minden nevetés édes, az ital hűs és bátorító, az ember minden kalandba azonnal belefeledkezne, de télen? Télen csak a mindent beborító hó van, halotti lepelként elborítva minden élni akarást, és csak a leghűségesebb párok állják ki a torkukat szorító nemtelen magányt.

Utálom a telet, hiába az szült. A leesett hóról pedig mindig a sok hülye vallás jut eszembe. Minden szépet és virágzót letakar a semmitmondó, szenteskedő fehér palástjával, de már egy ráejtett borcsepptől is romlottnak és piszkosnak hat az összkép. Hú, de utálom a telet, ajaj. Csak az vigasztal, hogy a jelenlegi állás szerint tényleg megint hirtelen jön majd a nyár egy pár napos "tavasz" után, és nagyon hamar elébe szalad a várakozásaimnak. Ez a gondolat fog vígasztalni, mikor a Borároson szarrá fagyok majd minden reggel. Remek, remek. Baaah! :D

Az oldalt nem hagytam el, blogolni is blogolok, de szeretném megvárni, amíg a gportál engedélyezni fogja a régebbi bejegyzések visszadátumozását. Szeretném a jövőben ebbe a blog modulba bepakolni a cirka 5-6 éves blogolásom rusnya nyomát, egy helyen látni mindent. Addig is a régi lj-men kuksolok, és reménykedem benne, hogy a gportál tényleg elő fog állni egy ilyen fícsörrel, kb mióta az lj-n láttam először évekkel ezelőtt, azóta erről álmodom. :D Na jó, talán túlzok, de tényleg marha jó lenne. Alig várom hogy a kézzel rajzolt design-al végleg elássam magam, mint hobbi designer