Szombaton Zsoltinál loptuk a napot, mikor is - éppen felfedezve régi iskolatársunk egy remekbeszabott képét a MyVIP-en - egy kellemes, intellektuális csevelyt bonyolítottunk le.

- Zsolti bazdmeg, megittad az összes kólát?!!
- BRÖÖÖÖÖÖÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHHH!
- .. Értem.

Amúgy a nap tovfábbi részében is ilyen, és ehhez hasonló értelmi eszmecserékkel ütöttük el az időt, és tizenhatodjára is felfedeztük, hogy bizony "ekrecik elvtárs" vagy harminc kilóvan könnyebb a Zsoltinál, és "bandi" még fél métert nőtt a múlt nyár során. De van ami nem változik.

Okos dolog-e tőlem, hogy betegen, egy rohadt hosszú nap után, hajnali fél egykor, egy teljes angol levél után (amit egy japán levelezőtársnak fogalmaztam meg a Hastigo-ról, és egyéb zenei indíttatású megmozdulásaimról) megpróbálok hozzáfűzni valamit Loveless postjához? Nem, nem az, de sajnos én sem vagyok egy agytröszt. A konkrét kérdésre adott teljesen konkrét válasz maga a post címe, innentől már csak kiegészítgetek mással. Ugye van az a kérdéskör is, ami inkább férfiak körében vitatott: miért van az, hogy minden nő a rendes srácokról álmodozik, de amikor ott vannak, inkább egy szemétládát választanak? Érzelmeskedjünk hát, miért. Azért, mert nő és nő közt is van különbség.

 

A lányok java egészen kicsi korától a szerelemre, és a gyereknevelésre készülődik; tinédzser korától kezdve keresi a megfelelő párt, akivel családot alapíthat, és boldogan leélheti az életét. A nők java részének ez a célja. De van a másik fajta, aki meg abszolút nem így gondolkozik. Engem spec a hideg kiráz a gondolatától. Egyszerűen nem vagy az az otthonülős fajta, aki mézes mosollyal várja haza a férjét, és gyerket pesztrál hobbiból. Ettől függetlenül imádom a gyerekeket (a gyereksírással viszont a világból is ki lehet kergetni). Na már most, a lényeg azon van, ki mit is tűz ki maga elé célul. Azt tehát megbeszéltük, hogy a lányok túlnyomó többsége a szerelmet, a biztonságot keresi, ezen belül szerelmet. Illetve fordítva. Ez így önmagában egy cél, amiért küzdenek, és ez beleszövődik az életükbe. keresni a megfelelőt fárasztó dolog, és egy idő után rohadtul nem lehet izgalmas. Hát tömören ennyi a válasz. Mindenki az élete céljában keresi az izgalmat, a nyugalom pedig nem izgalmas. Éppen ezért azok a nők, akik valóban az "Igazit" keresik, a nagybetűset, a nagy Őt, ha megtalálják akár el is hagyják - szép, jó, mesebeli, de egyszerűen egy idő után holt unalmas. Unalmas, hogy minden rendben van! Hihetetlen, nem? Pedig bizony így van. Eltűnnek a "Célból" (ez is így nagybetűsen) a krízishelyzetek, a küzdelem, a cselekmény, nem marad más, mint ami valóban a szenvedés tárgya volt: a biztonság, a nyugalom, a család. És amikor valakinek tényleg ez van fókuszban az életében, egy idő után nem fér a bőrébe, mert ez egyszerűen unalmas. Igaz vannak nők, akik tényleg a nyugalomra vágynak, és megtalálva azt meg is tartják, de bármilyen hihetetlennek hangzik - kevesen vannak. És van a másik fajta nő, aki azért tartja meg a "rendes fiút", mert nem a szerelem áll elsődleges célkitűzésként az életében. Ezért nekem teljesen tökéletes egy nyugisabb, hűséges hím egyed, mivel az életemben elért sikerélményeim, és küzdelmeim nem belőle származnak. Ezeket a nőket karrieristának hívják, bár kissé tévesen; a karrierista talán inkább sokkal előtérbe helyezi a munkáját, és akár teljesen le is mond az érzelmekről. Én meg az a fajta vagyok, aki nem hajlandó lemondani semmiről, ha nem muszáj, mert szeretném valahol élvezni is azt. De azért, ha a karrier és egy fiú között kell választanom, valószínűleg nem őt választanám. Na ez az a felfogás, ami az először említett lányoknál ellenkezőleg jelentkezik. Ők az izgalmas fiúkat keresik, mivel a sikerélményeik, a tapasztalataik, a küzdelmeik javarészt a párkapcsolatokból adódnak . Fiú még lehet ezer másik, de álmom csak egy van - én meg eszerint élek. Nem vagyunk egyformák, és srácok... ez így olyan szép.

A Szerelem Definiciója:

A Szerelem definiálhatóan amorfizálódott periférikus komplexuma, hol a depresszív neurózis,
hol pedig a patetikus levitáció szintjén összegzodött emóciónak, melynek a pszeudoindividualisztikus
szubkollagenizáció révén diffundálódott, kvázi habituációs élmények által refetisizálodott
egocentrumban kiváltják, a "de jó lenne egyet kettyinteni" érzését.

Amúgy az erre érkezett válaszok (a társadalom két hímnemű egyedének klaviatúrája alól) a kedvenceim.

A.: "Ebből kb 6-7 szót értettem meg :D"
B.: (válasz A-nak): "És ebből 5 ez volt: "De jó lenne egyet kettyinteni" :P :D"

Amúgy aki több mint hat szót értelmezni tud a szövegből, az rögtön rájön, hogy oltári nagy hülyeség az egész, de ez benne a szép.

És ha már szép - azt meséltem már, milyen megindító párbeszéd zajlott le köztem és anyám közt pár hete? Nos, míg főzött bejött leülni az ágyamra, nézni mit csinálok (potenciális idegbaj forrás amúgy, főleg mikor blogot írok, és félek, mire tovakacsázik elfelejtem mit akartam írni). Az egész amiatt van, mert a szobámból nyílik a főzőfülke. Honnan máshonnan végülis, a klozettből mégse nyílhat. Szóval kénytelen voltam vele beszélgetni (ő egyfolytában beszél, bárhol, bármikor, bárkinek), és szóba került a zenei ízlésem.

Azt azonnal leszögezte, hogy szerinte borzalmas. Szerintem ez a vélemény megbocsátható egy negyvenes anyukának, mégse szeretheti mindenki a rockzenenét. Mindenesetre mutogattam pár képet az előadókról (anyám jót röhögött a felismerhetetlenségig sminkelt vk-s bandák láttán), és valahogy beugrott a képbe Gackt egy fotója is. Hát gondoltam beleszövöm a dologba őt is, és hosszú prédikálás után a fantasztikus személyiségéről, és utánozhatatlan zenei hozzáértéséről (anyám nagy unalmára), megemlítettem, hogy bár hülyére van plasztikázva, de azért gyönyörű. Itt egy kis szünet állt be, aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, de aztán rájöttem, hogy sikerült anyámat meglepnem valamivel. Döbbenten kérdezte ugyanis vissza, hogy komolyan? Nekem tetszik egy fiú?! Hát - mondom bizonytalanul - ja. Sóhajt egy nagyot, mire: "Már kezdtem feladni...".
 

Tényleg ennyire menthetetlen esetnek tűnök?

Régen a volt legjobb barátommal sokat beszélgettünk arról, ki miben hisz, vagy inkább ki miben nem. Itt most nem szellemekre, vagy ufókra kell gondolni, hanem tök általános dolgokra. Ő például nem hisz a forgószélben. Tudja, hogy van ilyen, de annyira ijesztőnek tartja, hogy egyszerűen nem hisz benne - legalábbis ő így magyarázta. Én meg például a tisztítószerekben nem hiszek. Nem hiszem el, hogy súrolószerrel könnyebb levakarni az asztalomra ragadt mocskot, mint sima vízzel. Meg még rengeteg hasonlóban nem hiszek. De a tusfürdőben igen. Meg van egy sor dolog, ami talán nyilvánvaló hülyeség (még nekem is) mégis hiszek benne. Jó, mondjuk ez nem egy Stephen King-féle hit, aki csak azért is hitt abban, hogy egy ötcentessel ki lehet siklatni egy vonatot, de hasonlók. Például, mindig ha valami rossz történik, egyből rávágok valami hülyeséget, hogy biztos azért a jóért cserébe, ami x-kor történt, sőt; mérlegelni is kezdem, jó üzlet volt-e. Meg tartok tőle, hogy ha valami horrorban látott borzalomra gondolok lefekvés után, bevonzok valami hasonló szörnyűséget a szobámba. Mindről tudom, hogy baromság, de nélkülük nem magam lennék, azt hiszem. Van egy afféle alternatív felfogásom mindenre, és így néha ellenkezőleg viseltetek dolgok iránt. Te nevetsz rajta, és elgondolkodtatónak tartom, te borzalmasnak fogod föl, szerintem szánalmas.

Mindenesetre, ami a feladatomat illeti, büszke vagyok a pofámra, mert nagyon jól haladok. A régi probléma véresen oldódott meg, és ugye magával hozta ezt az újabbat. A dolog teljesen ugyanolyan, mint mikor meghal egy fontos hozzátartozód. Egy ideig majd megőrülsz, aztán egyszer csak elkezded magadat nyugtatni, és meggyőzöd a saját keserűségedet, hogy menjen vissza ahonnan jött, mert így élhetetlen lesz az egész életed.

Az, hogy mennyire értéktelen manapság egy emberi élet, nem fogom mégegyszer kifejteni - szükségtelen. Ettől függetlenül, végre megértettem ezt a fajta hozzáállást is. Ha valami baj történik, mérlegelned kell az egészet - megrágni, bármennyire is friss a seb, és bármennyire is nehéz. Mert az, hisz ez a dolga. De miután ezzel megvagy, el kell raktároznod magadban a tapasztalatot - a többit meg dobd ki, mert hosszú távon az őrületbe kerget. Ez egy új felfedezésem. A másik a "titok". Ez egy könyv, aminek még csak a hatodik oldalán járok (időhiány), szóval épp csak elkezdtem, de annyit elmondhatok, hogy amit odáig (a hatodik oldalig...) leír, az szent igaz. Ezt tapasztalat alapján mondom, mert régóta észrevettem én is. Egyszerűen van, amikor az embernek nem megy bevonzani a jót. Nem vigyoroghatunk anyánk temetésén mint a tejbetök, hogy bevonzzuk a jót, mert az egyszerűen lehetetlen, és így van ez jól. De viszont, nem is sírhatunk utána holtunkig, mert akkor mi értelme volt életet adnia nekünk, ha utána az egész életünket önsajnálással töltjük? Na ugye.

A karma alapból arra tanít, hogy mindenben egálban legyünk, és az egyik mutató se mozduljon el túlzottan. Őszintén szólva, én a pozitív mutatóm túltengésétől kurvára nem tartok, bár az elején féltem, hogy elkanászodom, és "megvakulok", így feladatom vége felé. Mármint persze jelenlegi feladatom vége felé. Vár rám még ezer másik. Ez nem történt meg, és az akkor átélt szenvedés is örökre beleitta magát az emlékezetembe. Immár tapasztalatként vihetem tovább a fájdalmat, és ennél nyerőbb üzletet elképzelni sem tudnék. Így még eggyel gyarapodott a pozitívumok száma. Szóval, a Titok. A titok annyi, hogy bevonzod magadba a jót. Szóval, egyest kapsz, nem vágod magad a földhöz, és igyekszel pozitívan látni mindent. A legközelebbi tuti ötös lesz, és rendesen felkészülsz rá. Csak úgy azért ez se megy, ugye.

A hozzám hasonló félkegyelműekkel az az alapvető probléma, hogy amint a fejükre zúdul minden égi jó rossz, mindenhol ezt látják, pedig lehet, hogy az egésznek zéró alapja van. Ne legyünk ennyire elszálltak magunktól, a folyosó végén röhögő lánycsapatnak rajtunk kívül még kismillió (bár érdeklődési köreik szűkségét tekintve inkább csak 5-6) oka lehet a röhögésre, nem biztos, hogy - mint mindig - most is csak is velünk foglalkoznak. Ugye. Ennyire azért nem érdekel senkit a pofánk. Legalábbis az enyém biztos nem, és tök őszinte leszek: a legteljesebben meg vagyok ezzel elégedve.

Az új feladatom szerint össze kell mixelnem oment és oment (erről írtam korábban), mellesleg változtatnom kell a borús világnézetemen (a véleményemen nem, mert azzal alapból másítanám meg magam), mert különben nem tudok továbblépni a saját kudarcomon, ami végülis egy elég nyilvánvaló győzelem volt, de a veszteség miatt egyszerűen nem tudok rá így gondolni. Ha rosszul fogok fel mindent, azok - ha csak a fejemben is - de manifesztálódak, és a nagy semmi potenciális támadásként ölt bennem alakot, és ez így azért nem túl bíztató. A lényeg, hogy a realitás határain belül kell pozitív hozzáállást produkálnom, mert másképp egyszerűen bedarálom magam a téves szemléletemmel. Ezt pedig azért nem akarom.

Amúgy, nagyon rég nem meséltem úgy konkrétan arról, mi folyik körülöttem. Nyolc napra eltűnt az idős bácsi, aki eddig velünk lakott, és annyit kerestük a barátommal (no nem úgy), hogy hólyagos lett a lábam. Meg ki-be rohangáltam a rendőrségre, ahol nem kápráztattam el senkit azzal, hogy nem vagyok meg 18, és úgy kívánok bejelentést tenni. Aztán egyszercsak hívtak, hogy megtalálták. A rendőrségről azt azért tudni kell, hogy nem keresnek senkit! Nem úgy, mint a filmekben, hogy beviszed a képet, és keresik, neeem. Ha összefutnak vele mondjuk a nyuszi sétányon, és bevillan nekik egy körözési listáról, beviszik, de amúgy nem keresgélnek semmit. Mókás, mi?

Aztán újra felfedeztem, mennyire hiperaktívvá tesz a japán rockzene. Egy műfajt, vagy országot nem tudnék mondani, aminek a zenéje ennyi energiával lenne tele. Tegnap teljesen be is hülyültem tőle, de mindezt a legőrültebb formában. Felfedeztem továbbá, hogy én - a megfelelő zenei aláfestés hatására - akár boogie-zni, steppelni, twistelni, sőt rokizni is tudok, csak legyek eléggé hülye. Mindezt persze rockzenére, mire másra?!

Ami a legjobb mégis, hogy ennyi év tiltás, és üvöltözés után, a tizennyolcadik születésnapom csodás lesz, ha a cigány romát eszik is. Vagy ha a német germánt. Vagy mindegy. Szóval, megkapom életem, első hangszerét (a körtemuzsikát, amit anno hatvanban vettem egy faluban, illetve a gyerekszintetizátort - ne akarjátok tudni... babakék, és delayes, és lassan már tényleg csak egy ceruzával tudok rajta játszani, annyira kinőttem a méreteit - nem számolom). Szóval, lesz egy gitárom, de frankón. Évek óta az első születésnapom, amit alig várok, pedig nagyon nem akarok nagykorú lenni. Viszont lesz gitár. Ezért megéri tizennyolcnak lenni. Már idejét se tudom, mióta akartam egyet, és végre immár tény, hogy lesz. Majd' megőrülök örömömben, és ez azért ritka.

A szociális életem javulni látszik, bár amíg a B.G. monogrammú személy a közelemben van, ez csak mérsékelt fejlődés lehet. Márpedig ez a fasz az osztálytársam. Hát, semmi sem tökéletes.

A magnéletem szerelmi és hasonló téren természetesen romokban hever, mert baszok foglalkozni vele, úgyhogy ettől sokat nem is igazán várok. Néha meglep engem is, mennyire nem érdekel a dolog. Mindig is karrierista típus voltam, mellesleg a legutóbbi pár kapcsolatom (a legutolsó és az az előtti között két év volt - csak hogy érezhető legyen mennyire érdekel a dolog, és a legutóbbit se én akartam eredetileg, de van ez így. Mondjuk, azelőtt rengeteg kapcsolatom volt, de mindegyik borzalmas volt. Jó, azért volt pár kivétel.) Szóval a legutóbbi pár kapcsolatomban a partner magához láncolt, de komolyan. Mindig magyarázattal tartoztam hol voltam ekkor és ekkor, mit csináltam, és hogy kikkel voltam, stb. Ha valamit utálok, akkor az ez. Egyrészt gyűlölöm a kötöttséget. Mármint a zárt kapcsolatok híve vagyok, és soha de soha nem léptem félre, viszont elvárom, hogy szabad legyek valamennyire. Nekem nem az életem elsőszámú szempontja a szerelem, ezt be kell látni.

Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok szeretni, mert de, és hűséges is vagyok - és nagyon ragaszkodom -, de a saját szabadságomat igenis kikérem magamnak. Bár, ami a ragaszkodót illeti, ez mintha már nem lenne igaz. Vagy lehet, hogy most már nem mindenkivel kapcsolatban igaz. Nem tudom. Egyelőre nem is érdekel.

Új világszemléletem elősegítésének érdekében egy pólót is beszereztem, önkritika címszó alatt. Azt hiszem, már meséltem, hogy az iskola túlnyomó ideje alatt én alszok. Alszok szakmain, gyakorlaton, elméleten, törin, irodalmon, nyelvtanon, egyedül csak a matekon nem merek, és a tesi meg nem tudok, bár egyszer már sikerült. Érdekes volt, ez sejthető. Mindenesetre egy élénk kék szerzeménnyel leptem meg magam, az alábbi felirattal: elöl: I'TS MY TIME, hátulján (hogy ha a padra borulok, és úgy húzom amit nem kéne, is eljusson az üzenet): TO WAKE UP. Így valahogy kevesebb szenvedéllyel is hunyom le a szemem, bár lehet, hogy az érettségi közeledte miatt van. Mindenesetre imádom ezt a felsőt, most is ebben virítok. Amit jelenleg művelek, arra MT-s barátaim csak annyit mondanának (An Café módra) nyappyság. Ez a szó elég multifunkcionális, ebben az értelmezésben a határtalan jókedv, és a mindenből poéncsinálás lenne a jelentése. Fejlődés, hogy mostmár teljesen értem, mitől olyan jó. Szóval, haladok.